skip to main |
skip to sidebar
Liza és én elkaptunk valami vírust, ami hányással és hasmenéssel jár... Szonja rakta fel a pontot az i-re, hogy ő se maradjon ki, neki kötőhártya gyulladása lett, ám szerencsére a mi kínunk elkerülte őt.
Imádom mikor itthon "fetrengünk"... mindenki valami saját szenvedéssel.
Nagy izgalom várták a lányok ezt a napot... én meg reménykedtem, hogy el tud mindkettő menni.
Péntek reggel... készülődés... hamarabb ébredés... és korábban indulás, de most valahogyan minden összejött, talán a cél mozgatta őket ügyesen... hogy volt miért sietni. Délután mikor mentem értük az oviba, a lelkesedés már alábbhagyott... túl voltak rajta, jó volt nekik... meséltek valamicskét. Igazából én több mesélést, jobb élménybeszámolót vártam volna tőlük... de hát...
Sikerült összehozni egy találkát Katával és Tamással... jót beszélgettünk, miközben Mankájukra a nagyszülők vigyáztak, hogy zavartalan legyen a csevegés... Liza és Szonja pedig a teraszon voltak szinte 2 órán keresztül, krétával rajzoltak és elfoglalták magukat ezzel-azzal.
Végre jó idő volt, ami arra készteti a szülőt és gyermekeit, hogy kimenjenek a szabadba és róják az utakat. Ez a sétálás arra jó, hogy este a gyerekek beessenek az ágyba és rögtön elaludjanak... ez az úgynevezett "fárasztási hadművelet", ami mindig beválik. Zsolti dolgozott... én meg, hogy ne otthon kínlódjunk elindultunk játszóterezni... először a jánosi játszótéren voltunk, majd a péteri játszóteret is bevettük. Itt is ott is vannak játékok, amik nem annyira használhatók és vannak persze olyanok is, amik nagyon bejönnek a lányoknak. A egyik jánosi játszótéren például vannak gumik növekedő nagyságban, melyek nagyon tetszenek.
Jó egy hét fejfájás után... és vakarózásmentes napok után... gyógyultnak nyilvánított az orvos. A legnehezebb az egészben nemis a fejfájás volt, hanem az, hogy ne vakarjam meg a viszkető, csikizően bizsergő arcomat és a fejbőrömet. Na meg a másik nehézség, hogy a lányokhoz és a Zsoltihoz se érjek hozzá... Kezemet sokszor, de mennyiszer megmostam.
Sajnos sikerült megismerkednem eme betegséggel... szombat este kezdődött... fájt a fejem. Majd reggelre elmúlik gondoltam és idejében lefeküdtem, az éjszakát végigaludtam, ám reggel nem bírtam kikelni az ágyból, annyira fájt a arcos s fejem jobb oldala. Biztosan a fogam... na akkor hova és kihez rohanjak. Délután a bal szemöldökömnél egy "pattanástelepet" fedeztem fel, ami kísértetiesen hasonlított a száj körüli herpeszre... ami nekem még sohasem volt, de tudtam, hogyan néz ki. Hétfőn az orvosnál kezdtem, aki azt a diagnózist mondta ki, amit én előző nap a net segítségével felállítottam: övsömör.
Az ovis néptánc hetente szerdánként van.
Liza nagyon szereti és várja mindig ezt a napot. Igazából még nem láttam őt, őket táncolni, de ami késik, nem múlik. Kicsit hamarabb érkeztem, mint ahogy vége szokott lenni a táncnak. Az ajtó előtt álltam és hallgattam a kiszűrődő zajokat... éneklés, topogás, tapsolás... most fordul felkiáltás... nagyon jókat mosolyogtam és úgy, de úgy megnéztem volna a produkciót.
Liza azzal jött ki a teremből, hogy: -Anyi, képzeld el fel fogunk lépni... de szilvi néni nem lesz ott, hanem az anyukája segít majd nekünk... Annyira, de annyira várom már, hogy lássam a csapatot táncolni.
Kicsi Liza mindig valami énekkel jön haza a néptáncról... úgyhogy e téren tudok mindent...
Hármat tojott a fekete kánya,
engem szeret a kend barna lánya.
Kikityenbe, kukutyomba,
gyere rózsám a kocsimba.
Nem ülök én a kend kocsijába,
nem kell nékem a kend barna lánya.
Kikityenbe, kukutyomba,
gyere rózsám a kocsimba.
Flórián, Kornél, Bálint, Szonja, Liza...
Telefonált a Hajni - Liza ovis barátnőjének, a Renátának az anyukája -, hogy átjönnének játszani.
Persze... egy fél óra múlva már itt is voltak, addig Liza és Szonja rohangáltak folyamatosan az ajtóhoz és ki kukucskáltak, hogy megérkezett-e már a Reni. Ezt egy idő után megunva odaültek a bejárati ajtónál lévő székre és vártak. Ezt az örömöt... hihetetlenek a gyerekek... tőlük kellene tanulnunk...
Eljutottunk odáig, hogy döntés született ez ügyben és a kivitelezés is elkezdődött.
Költözi a dolgozósarok a nappaliból - az általam csak rumliszobának elnevezett - eredetileg dolgozószobának tervezett helyiségbe. Zsolti jó pár ládába pakolt cuccokat... Krisztiánnal pedig kihordtak onnan bútorokat majd összeállítottak egy íróasztalt... miután én jól felporszívóztam és felmostam a követ.
(Zsolti régi íróasztala most itt áll a nappaliban és folyik a szelektálási folyamat... fő cél: kiüríteni minden fiókját... ugyanis eladjuk... legfőbb oka ennek, hogy nagy és nem lehet rá monitort tenni, így gyerek íróasztalnak nem használható...)
Lassan, de biztosan alakul... Igazából jó lenne gyorsan túl lenni rajta... most a nappali is pakolóövezet... így nagy a káosz.
Járok festeni... kéthetente csütörtökön... Jó lenne hetente... bár ezt a tevékenységet minden nap el tudnám képzelni magamnak.
Most az akvarell technikáját tanuljuk... vagyis csak én vagyok rákattanva... a többieknek nem jön be annyira, mint nekem. Edit szerint az egyik legnehezebb technika. Máshogyan kell hozzákezdeni egy ilyen képhez, mint egy akril, tempera vagy olajképhez... ezeknél, mivel fedőfestékek van lehetőség a javításra... mivel fedik egymást... valamint a legvégén kell a csúcsfényeket felvinni.
Az akvarell pont az ellenkezője... nagyon át kell gondolni, hogy hol lesznek a legvilágosabb részek, mert itt fokozatosan kell felvinni a rétegeket a világostól a sötét felé haladva. Az akvarell nem fedőfesték, tehát javítási lehetőség nincsen... Na engem pont ezek a nehézségek vonzanak.
Annyi, de annyi rajzot tudnék felpakolni ide... ám azokat először le kellene fényképezni... és lenne velük elég munka... egyenlőre mappákba gyűjtöm... és majd időt szakítok rá, hogy felkerüljön egy-kettő ide.
Liza nagyon szeret rajzolni és tud is. (szeretném ha ő...)
Szonja meg persze, ha látja, hogy a testvére rajzol, akkor ő is neki kezd... ő is tud... látván a kiscsoportosok mappáit... így tudom hasonlítani a korosztályához.
Zsoltit, hogy kíméljem... a lánykáinkat magammal vittem néptáncra. Érdekes felállás ez ilyenkor, pörgős kislányok, akik nem tudnak megülni a fenekükön, ha másokat is mozgásban látnak. Ez felfokozódik és, mint akiknek zabszem van a fenekükben, pörögnek, forognak, nyüzsögnek. Voltak ott más gyerekek is, persze testvér nélkül. Gondolkodtam... ha Liza vagy Szonja egyedül lett volna, akkor ők is külön-külön nyugisan elüldögéltek volna. Ám így felpörgették egymást... és persze engem is. Végkövetkeztetésem: nagyon fárasztó ez így.
Most e téma körül forognak, pörögnek, száguldanak, cammognak a gondolataim.
Milyen táplálék tartalmazza eme alkotóelemeket és mekkora mértékben... sok helyen kutakodtam... és sok felfedezést tettem e témában...
itt közlöm MAJD...
Nem szoktam a Zsoltiról írni... magamról is keveset... de most... egy kicsit mégis...
Az a fránya hasmenés. Eddig nem okozott "ez a dolog" nagy gondokat, ám most sajnos igen. Zsolti hajnali 3-ra arra ébredt, hogy nyom a mellkasa, fáj a szíve... 5 óra körül még mindig kínlódott. Majd adtam neki MagneB6-ot... végül elmentünk EKG-t csináltatni... és a házi orvoshoz, aki rögtön beküldte Óvárra a sürgősségire... vérvétel, EKG, vérnyomásmérés... (nem voltam ott...)
Kiderült, hogy a szíve okés... a gond a magnézium-, kálium- és kálciumhiány miatt van, ami a hasmenés következtében alacsony szintre esett. 2 órás infúzió... oszt jöhetett haza...
Most pótoljuk a magnéziumot és a többit... és pihennie kell.
Végre eljött a nap. Liza drága visszafelé számolt egy ideje, hogy mennyit is kell aludni még a farsangig...
...
Liza érdekes dolgokra figyel fel...
- a gyűrű alakú gabonapehely a méhecskéknek hulla-hopp karika vagy úszógumi
- - Anyi mekkorák a törpök és a tündérek?
- etwas - wasser - ez a kettő ugyanaz, ja nem azt akartam mondani, hanem hasonló
Néptáncon voltam (kedd délután)... mikor érkezett a telefonhívás, hogy száguldjak haza ezerrel, mert Szonja és Liza egymásnak futottak és Liza szájából dől a vér. Ugye, ha nem látja az ember a sérülést, akkor nem igazán tudja elképzelni, hogy mit is jelenthet az, hogy dől a vér... mert ugye minden relatív... ami az egyiknek kevés, az a másiknak sok...
Egy szó mint száz siettem haza, ahogy tudtam. Zsolti szerencsére elkezdte jegelni a duzzanatot... megnézni nagyon nem nézte meg, csak lemosta folyóvízzel és elkezdte a hűtést... ami nagyon ügyes húzás volt tőle... Ilyen esetekkel inkább én találkozom, mivel többet vagyok a gyerekekkel... de ő is tudta mi a teendő... és ez már fél siker volt.
Megnéztem a sérülést elemlámpával... a felső ajkán belül sérült meg a szája... vékony bőr, hajszál erek... persze, hogy ömlött a vér... baleseti sebészet kizárva... nem volt repedés, "szakadás"... Azért Adélt áthívtam, hogy ő is állítson fel diagnózist... Még egy órát jegeltük, aztán aludt a kicsike reggelig.
A szerdai nap az OVIS FOTÓZÁS napja volt... Tudja az én kislányom, hogy mikor kell harci sérülést begyűjteni... Szerencsére nem volt olyan feltűnő a duzzanat... én láttam... és esetleg, ha valaki tüzetesebben megnézte, akkor az is észrevette. Kicsit csőrike formája volt a felső ajkának, de csak ennyi.
Liza hétfő reggel "elment" az oviba... és mivel Szonja hányt... majd a kórházban voltunk... Zsolti meg jó náthásan itthon, ezért Liza a Márti maminál aludt... és ez folytatódott egészen addig, amíg alkalmasnak találtuk a hazajövetelét... persze az is közrejátszott, hogy a maminak csütörtök délután programja volt... Így Liza csütörtökön fél négy után érkezett haza az oviból... vidáman, mosolygósan, bújósan. Hiányzott nagyon a kicsi - már nem is annyira kicsi, hanem inkább nagy - lány.
Most már van összehasonlítási alapom (sajnos)... hogy melyik lányka, hogyan viseli a kórházi létet... Liza előtt le a kalappal... szuperül viselte azt a kettő alkalmat, mikor bent kellett lennünk... (bár engem az is megviselt). Szonja ellenben nagyon nehezen, nyűgösen, akaratosan viselkedett, bár jó pár óra alvás után, kisangyal volt.
