skip to main |
skip to sidebar
Liza és én elkaptunk valami vírust, ami hányással és hasmenéssel jár... Szonja rakta fel a pontot az i-re, hogy ő se maradjon ki, neki kötőhártya gyulladása lett, ám szerencsére a mi kínunk elkerülte őt.
Imádom mikor itthon "fetrengünk"... mindenki valami saját szenvedéssel.
Nagy izgalom várták a lányok ezt a napot... én meg reménykedtem, hogy el tud mindkettő menni.
Péntek reggel... készülődés... hamarabb ébredés... és korábban indulás, de most valahogyan minden összejött, talán a cél mozgatta őket ügyesen... hogy volt miért sietni. Délután mikor mentem értük az oviba, a lelkesedés már alábbhagyott... túl voltak rajta, jó volt nekik... meséltek valamicskét. Igazából én több mesélést, jobb élménybeszámolót vártam volna tőlük... de hát...
Sikerült összehozni egy találkát Katával és Tamással... jót beszélgettünk, miközben Mankájukra a nagyszülők vigyáztak, hogy zavartalan legyen a csevegés... Liza és Szonja pedig a teraszon voltak szinte 2 órán keresztül, krétával rajzoltak és elfoglalták magukat ezzel-azzal.
Végre jó idő volt, ami arra készteti a szülőt és gyermekeit, hogy kimenjenek a szabadba és róják az utakat. Ez a sétálás arra jó, hogy este a gyerekek beessenek az ágyba és rögtön elaludjanak... ez az úgynevezett "fárasztási hadművelet", ami mindig beválik. Zsolti dolgozott... én meg, hogy ne otthon kínlódjunk elindultunk játszóterezni... először a jánosi játszótéren voltunk, majd a péteri játszóteret is bevettük. Itt is ott is vannak játékok, amik nem annyira használhatók és vannak persze olyanok is, amik nagyon bejönnek a lányoknak. A egyik jánosi játszótéren például vannak gumik növekedő nagyságban, melyek nagyon tetszenek.
Jó egy hét fejfájás után... és vakarózásmentes napok után... gyógyultnak nyilvánított az orvos. A legnehezebb az egészben nemis a fejfájás volt, hanem az, hogy ne vakarjam meg a viszkető, csikizően bizsergő arcomat és a fejbőrömet. Na meg a másik nehézség, hogy a lányokhoz és a Zsoltihoz se érjek hozzá... Kezemet sokszor, de mennyiszer megmostam.
Sajnos sikerült megismerkednem eme betegséggel... szombat este kezdődött... fájt a fejem. Majd reggelre elmúlik gondoltam és idejében lefeküdtem, az éjszakát végigaludtam, ám reggel nem bírtam kikelni az ágyból, annyira fájt a arcos s fejem jobb oldala. Biztosan a fogam... na akkor hova és kihez rohanjak. Délután a bal szemöldökömnél egy "pattanástelepet" fedeztem fel, ami kísértetiesen hasonlított a száj körüli herpeszre... ami nekem még sohasem volt, de tudtam, hogyan néz ki. Hétfőn az orvosnál kezdtem, aki azt a diagnózist mondta ki, amit én előző nap a net segítségével felállítottam: övsömör.
Az ovis néptánc hetente szerdánként van.
Liza nagyon szereti és várja mindig ezt a napot. Igazából még nem láttam őt, őket táncolni, de ami késik, nem múlik. Kicsit hamarabb érkeztem, mint ahogy vége szokott lenni a táncnak. Az ajtó előtt álltam és hallgattam a kiszűrődő zajokat... éneklés, topogás, tapsolás... most fordul felkiáltás... nagyon jókat mosolyogtam és úgy, de úgy megnéztem volna a produkciót.
Liza azzal jött ki a teremből, hogy: -Anyi, képzeld el fel fogunk lépni... de szilvi néni nem lesz ott, hanem az anyukája segít majd nekünk... Annyira, de annyira várom már, hogy lássam a csapatot táncolni.
Kicsi Liza mindig valami énekkel jön haza a néptáncról... úgyhogy e téren tudok mindent...
Hármat tojott a fekete kánya,
engem szeret a kend barna lánya.
Kikityenbe, kukutyomba,
gyere rózsám a kocsimba.
Nem ülök én a kend kocsijába,
nem kell nékem a kend barna lánya.
Kikityenbe, kukutyomba,
gyere rózsám a kocsimba.