egyedül...

Egyedül vagyok a problémáimmal... Liza műtétje előtt óta halmozódnak bennem ezek a dolgok. Zsolti nem társ benne. Nem érti minek idegeskedek dolgokon... "majd megoldódik"... "felejtsem el"... "lépjek túl rajta"... Beszélgetni vele ezekről a nekem problémát okozó dolgokról nem lehet. Anyu messze van... ő nincs képben, telefonon meg nehéz. És nincs senki, akinek kiönthetném a lelkemet, csak halmozódik bennem és itatom az egereket rendesen nap, mint nap, mikor senki nem látja. Lehet, hogy magasról kellene ejteni ezekre? Nem parázni dolgokon, hanem csak élni... és nem lelkizni annyit?
Zsoltinak nincsenek álmai, csak éppen teljesítendő feladatai. Pedig lehettek volna, némettanári vagy médiával kapcsolatos álmai... de nem lettek... Ezen dolgok nála hobbiszinten vannak jelen. Én otthagytam Budapestet... azóta is nagyon bánom... néha meg nem bánom... munka szempontjából: ott van jó sok grafikai stúdió... itt semmi... (pedig engem, ez a típusú munka, kihívás éltet..ne)... levegő szempontjából itt jó... meg kertesház szempontból is, ami ott nem lett volna...
Úgy tűnik Zsoltit csak a munka érdekli, én és a lányok dolgai felett elsiklik. Pedig egy családban nem így kellene a dolgoknak működnie... vagy igen? A nő vállán minden döntés joga a gyerekekkel kapcsolatban... és minden feladat az övé, ami a gyerekek körül adódik? Mindig mindent én, ami a gyerekekkel kapcsolatos? Éljen... jaj de jó, hogy nőnek születtem... Vagy már sok, hogy szinte 5 éve itthon vagyok...? Lehet, hogy most kezdek becsavarodni? Tegyek pontot a végére???

Itt volt a Zsolti: